Georges Bizet

Georges Bizet
Életrajzi adatok
Született	1838. október 25. Franciaország Párizs
Származás	francia
Elhunyt	1875. június 3. (36 évesen) Franciaország Bougival
Sírhely	Père-Lachaise temető
Házastársa	Geneviève Halévy (1869. június 3. – )
Gyermekei	Jacques Bizet
Szülei	Aimée Léopoldine Joséphine Delsarte Anaya Adolphe Armand Bizet
Iskolái	Párizsi Konzervatórium
Pályafutás
Műfajok	opera
Hangszer	zongora
Díjak	a francia Becsületrend lovagja (1875. március 3. – ) Római Díj (Clovis et Clotilde, 1857)
Tevékenység	zeneszerző
Georges Bizet aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Georges Bizet témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Georges Bizet, eredeti nevén Alexandre-César-Léopold Bizet (Párizs, 1838. október 25. – Bougival, 1875. június 3.) francia zeneszerző. Első szerzeményét 11 évesen alkotta, ekkor már a párizsi Conservatoire diákja volt. Itt ismerkedett meg Halévyvel, aki zeneszerzést tanított neki, és aki nagy hatással volt művészi kibontakozására. Első jelentős művét, a C-dúr szimfóniát 17 éves korában írta, és ezzel elnyerte a Római Díjat, amelynek révén három évet tölthetett az olasz nagyvárosban. Kortársai idegenkedve fogadták színpadi kísérleteit és drámai zenéjének szokatlan, realisztikus hangját. Don Procopio című vígoperáját 1906-ban mutatták be kevés sikerrel, de következő műve, a Gyöngyhalászok című opera sem nyerte el a nézők tetszését. Ez követően más szerzők műveinek átdolgozásából és zongoratanításból élt. 1871-ben besorozták a Nemzeti Hadseregbe a francia–porosz háború miatt, így kevés ideje maradt a komponálásra. 1871-ben írta zongorára a Gyermekjátékok című sorozatot, valamint a Dzsamilé című egyfelvonásos operáját. A párizsi Vaudeville-színház igazgatójának kérésére írt Alphonse Daudet Az arles-i lány című elbeszéléséhez kísérőzenét. Ezt áthangszerelte nagyzenekarra, és a mű hangversenydarabként hatalmas sikert aratott. Élete utolsó alkotása a Carmen című operája volt, amellyel azt remélte, hogy ez végre áttöri a francia közönség közönyét. A várt siker elmaradt, és a bemutató után néhány nappal a nagybeteg zeneszerző elhunyt. A Carmen későbbi előadásai viszont már hatalmas sikereket arattak, a mű pedig a közönség egyik nagy kedvence lett, és a mai napig az egyik legismertebb és leggyakrabban játszott opera.

Élete és munkássága

Gyermekévei

Georges Bizet 1838. október 25-én született Párizsban, az Auvergne bástyáról elnevezett utca 26. számú házában. Apja, Adolphe Amand Bizet, roueni származású fodrász és parókakészítő volt. Anyja, Aimée Delsarte Cambrai-ban született, és egy ellenőrizhetetlen legenda alapján a nagy firenzei olasz festőtől, a cinquecento kiváló mesterétől, Andrea del Sartótól származtatta magát. Annyi bizonyos, hogy Aimée Delsarte muzsikus családból származott: nővére kiváló zongorista, fivére neves énektanár és karnagy volt, legifjabb fivére pedig énekes. Aimée maga is ügyesen zongorázott, és rendkívül művelt volt. Adolphe Amand Bizet-hez 1837-ben, családja szívós ellenzése ellenére ment férjhez.

Házasságuk első évében született egyetlen gyermekük, és az Alexandre César Léopold hangzatos neveket kapta. A keresztségben, amelyre bő másfél év után került sor, az ifjú Bizet-t Georges-nak nevezték el, és ezt használta utána egész életében annak ellenére, hogy az anyakönyvben más szerepelt. Adolphe Amand hamarosan felhagyott a parókakészítéssel, énekórákat adott helyette.

A kis Bizet így gyerekkorától zenei környezetben nevelkedett a párizsi Montmartre negyedben. Lelkesen figyelte anyja zongorajátékát, végighallgatta apja énekóráit. Amikor kellően felcseperedett és elérte a zongorát, anyja leckéket adott neki. Hétéves korában nyilvánvalóvá vált a szülők számára, hogy fiuknak komoly zenei oktatást kell biztosítaniuk, ezért megpróbálkoztak a szigorú szabályokkal kormányzott zenei felsőoktatási intézményben, a Conservatoire-ban.

Tanulmányai a Conservatoire-ban

Halévy, Bizet tanára

Bizet 1848. október 12-én, alig tízévesen lépte át először a Conservatoire küszöbét, természetesen korengedménnyel, amit apjának egyik barátja szerzett meg számára úgy, hogy jól ismerte Joseph Meifriedet, a Conservatoire egyik tanárát, a felvételi bizottság egyik tagját. Mivel azonban túljelentkezés volt, csak nagybátyja, François Delsarte közbenjárásával sikerült egy újabb felvételi vizsga után bekerülnie Antoine François Marmontel osztályába. Bizet öt éven át minden hétfőn, szerdán és pénteken fél 12-től játszotta el a feladott leckéket igényes tanárának, aki igen nagyra becsülte növendéke képességeit. A zongoraórák mellett szolfézsoktatásban is részesült, majd az első félév után kiváló előmenetelének köszönhetően megkezdhette zeneszerzési tanulmányait is. Tanára Pierre Joseph Zimmermann, a nagyhírű kontrapunktista lett. Idős kora miatt azonban gyakran volt beteg, és ilyenkor Charles Gounod helyettesítette, aki leplezetlenül csodálta az ifjú képességeit. Bizet rajongott tanáráért, akinek stílusa egy életre szóló, szuggesztív benyomást gyakorolt rá.

Az ifjú Bizet 1851-ben második, majd 1852-ben első díjat nyert zongorajátékával Marmontel osztályában. Ekkor felvette az orgona-fúga tantárgyat is, tanára François Benoist volt. 1853-ban Zimmermann elhunytával árván maradt osztályát Halévy vette át. Rendkívül hanyag oktató volt, de rendkívül precízen vett részt tanítványai műveinek csiszolásában. Bizet nála is osztályelsővé küzdötte fel magát, és Halévy szerette volna, ha növendéke megpályázza a Római nagydíjat, egy hároméves itáliai tanulmányutat a Francia Akadémia finanszírozásával. Első művét (Barcarola) még 1849-ben írta meg. A tanulóévek munkája még az F-dúr nocturne és a b-moll, „Nagy” hangversenykeringő, amin Chopin és Schumann hatása érződik.

Bizet a legtöbb hangjegyet mások szolgálatában írta le. Amióta bekerült a Conservatoire-ba, csaknem teljesen eltartotta magát. Nemcsak partitúrát olvasott kitűnően, de nagyszerűen értett a terjedelmes vezérkönyvek egyszerűsítéséhez is. A bonyolult darabokat könnyen átírta zongorára, ami rendkívül jól jövedelmezett számára. Számos, ebben az időszakban komponált műve elveszett vagy elfelejtődött. Tizenhat éves volt, amikor megjelentek első kinyomtatott kompozíciói, két dal: A kis Margit és A rózsa és a méh. Ebben az időszakban írta meg első vígoperáját, A doktor házát (La Maison du docteur). Ezt sohasem mutatták be.

1856-ban pályázta meg először a Római nagydíjat, de Dávid-kantátájával csak második lett. Nagyon elkeseredett, érzékeny természetével nehezen tette túl magát a sikertelenségen. 1857-ben részt vett Jacques Offenbach operaszerző pályázatán. A téma Léon Battu és Ludovic Halévy librettója volt: A csodadoktor (Le docteur Miracle). Az első díjat megosztva nyerte el Charles Lecocq-kal. Mindkét díjnyertes művet bemutatták, és Bizet darabjának volt nagyobb sikere: tizenegy előadást ért meg. Ez volt Bizet első bemutatott operája. Offenbach díjával a tarsolyában bejutott Rossini nagyhírű estélyeire, amiken nemcsak az olasz mesterrel találkozott, hanem Liszt Ferenccel és Giuseppe Verdivel is.

1857-ben Bizet újraindult a Római nagydíjért folyó versenyen. A feladott szöveg Amédée Burion költeménye volt: Clovis és Clotilde. Bizet hat pályázó közül nyerte el az első díjat. Az itáliai útra Rossini meleg ajánlásával indult.

Az itáliai évek

1857. december 21-én kelt útra a további római nagydíjasok csoportjában (Colin, az oboás; Heim, az építész és Sellier, a festő). Útközben meglátogatta Lyont és Avignont, majd átutazott Arles-on és Marseille-en. Első itáliai megállója Genova volt, amely kellemetlenül lepte meg. Bizet rossz véleménnyel volt a városról, annak színes palotáiról, a szennyről és a koldusokról. Rövid tartózkodás után hajóra ültek, és átszelték a Ligur-tengert Livornóig. Pisán át Firenzébe utazott, ahol megnézte Verdi A lombardok című operájának bemutatóját, ellátogatott az Uffizi-képtárba valamint a Pitti-palotába, ahol megcsodálta állítólagos ősének, Andea Del Sartónak a műveit. Több mint egyhavi utazás után érkezett meg Rómába, a Piazza di Spagna közelében lévő Villa Medicibe. Miután elhelyezkedett, nem volt más dolga, mint nekiállni dolgozni, hiszen az ösztöndíjasoknak minden év végén el kellett küldeniük munkájuk eredményét, az úgynevezett envoi-t, a párizsi Szépművészeti Akadémiának.

Bizet nagy vágya az volt, hogy eljusson Nápolyba, viszont az ösztöndíjából nem tudta fedezni a költségeket. Ezért úgy döntött, hogy megpályázza az egyházzenei Rodrigues-díjat, amelynek fődíja 1500 francia frank volt. Egy Te Deumot komponált, azonban műve alulmaradt egy Berthe nevű zeneszerző kompozíciójával szemben. Gyakran járt színházba, operába és hangversenyekre. Az olasz zenétől átitatva úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy vígopera írásával, mégpedig opera buffával, olasz módra. Még februárban talált az antikváriusnál egy librettót Parisina címmel. Ezt Donizetti 1833-ban már megzenésítette, de azóta feledésbe merült. Megírta Gounod-nak a szándékát, aki válaszlevelében a librettó megzenésítésére ösztönözte tanítványát. A művet, a Don Procopiót 1859-ben fejezte be. Meglehetősen elégedett volt vele, és ezt szánta az első envoi-jának. Miután postázta a művet, kirándulásra indult kollégáival Toszkánába és Umbriába, azonban röviddel Rómába való visszaérkezése után megbetegedett. Egy tengeri fürdőzés alkalmával a hideg víz ízületi gyulladást idézett elő nála, és krónikus toroktályogja ezután gyakran fellobbantotta ízületi panaszait. Hetekig nyomta az ágyat. Ekkor fogant meg benne az ötlet, hogy itáliai élményeit egy szimfóniában foglalja össze, amelynek címe Róma lesz. Felgyógyulása után elutazott Nápolyba (mivel megemelték ösztöndíját), azonban a város nagy csalódást okozott neki szennyével, koldusaival és zsebtolvajaival. A Nápolyi-öböl szépsége azonban elragadtatta, csakúgy, mint Pompeii romjainak látványa. Visszatérve Rómába, kézhez kapta az Akadémia kiértékelő levelét, amelyben a bírálók elismeréssel nyilatkoztak Don Procopiójáról. Az opera kéziratát sokáig elveszettnek hitték. Jóval a zeneszerző halála után, Auber iratai között találták meg, majd 1907-ben be is mutatták a monte-carlói operában.

Mivel azonban a szabályzat szerint az envoi-nak egyházzenei műnek kellett lennie, Halévy arra kérte őt, hogy a Don Procopio sikere ellenére, mihamarabb küldjön nekik egy, a szabályzatnak megfelelő kompozíciót. Végül Louis Delâtre versei alapján kezdett hozzá egy óda-szimfónia megírásához, melyek Luís de Camões portugál költő Os Lusíadas című eposzából ihletődtek. A darab a főszereplő Vasco da Gama nevét viseli.

Itáliából 1860 júliusában indult haza Orvietón, Ravennán, Velencén és Nizzán keresztül.

Visszatérése Párizsba

A Villa Medici Rómában

Visszatérése után Bizet-t elsősorban édesanyja egészségi állapota foglalkoztatta. Halévy megkérte egy egyfelvonásos opera megírására, de ő visszautasította, mert az anyja egészsége miatti aggodalom mellett nem érezte magát képesnek komponálásra. 1861 elején Halévy kiértékelte a Vasco da Gamát. Az idős mester fényes jövőt jósolt tanítványának.

Egy régi szokás szerint a Rómából hazatértek írhattak egy egyfelvonásos darabot az Opéra-Comique számára, és azt a színház rendszerint be is mutatta. Bizet élni kívánt ezzel a lehetőséggel. Elfogadta Michel Carré és Jules Barbier szövegkönyvét Az emír guzláját (La guzla de l’Emir). Az új opera komponálásához az év nyarán fogott hozzá, egy időben a Róma-szimfónia firenzei Scherzo-tételével. Saját munkáinak megírása mellett részt vett Gounod operájának, a Sába királynőjének a betanításában is.

Szeptember 8-án, 45 éves korában elhunyt Bizet édesanyja. A zeneszerző teljesen összeroppant, és képtelen volt munkára, emiatt az Akadémiától haladékot kapott az utolsó envoi bemutatására. Amikor visszatért az életkedve, befejezte a Scherzót, és a művet kiegészítette egy gyászindulóval is (ezt később bedolgozta a Gyöngyhalászokba is). Harmadik akadémiai dolgozatát is dicsérettel fogadták. 1861-ben benyújtotta negyedik és egyben utolsó kötelező művét is az Akadémiának, egy nyitányt Osszián vadászata (La Chasse d’Ossian) címmel. Az emír guzláját az édesanyja halála miatti szétszórt idegállapotában valószínűleg elégette, számos egyéb befejezett vagy vázlatos művével együtt.

Az útkeresés évei

Rómából visszatérve remélte, hogy állást kap majd a Conservatoire tanári karában, de ez a vágya sohasem teljesült. Operaházaknál is megpróbált elhelyezkedni, de sikertelenül. Sokan ismerték, sőt elismerték, de mivel nem voltak befolyásos tamogatói, élete végéig szabadúszó művész maradt. Segített Berlioz új operájának, a Beatrix és Benedeknek a betanításában, ezért 1861 nyarán Baden-Badenbe utazott a premierre. A betanítás mindössze 200 frankot hozott számára. Visszatérve Párizsba, kézhez kapta az Arthur Leroy és Henri Trianon által írt szövegkönyvet, amelyet eredetileg Gounod-nak szántak, aki az operát meg is komponálta, azonban a Nagyopera azt túl gyengének találta, és nem vette fel a repertoárjába. Miután Gounod végleg lemondott a IV. Ivánról, a szövegírók átadták Bizet-nek, aki neki is fogott a mű megzenésítésének.

1862-ben elhunyt Halévy. Özvegye arra kérte Bizet-t, hogy férjének befejezetlen operáját, a Noét hozza tető alá. Halévy eredetileg egy belga tanítványára hagyta ezt a feladatot, de a család jobban bízott Bizet-ben. Ő el is fogadta a megbízatást, de időt kért: valójában csak hét év múlva fejezte be egykori mesterének művét.

1863. január 11-én egy nyilvános hangverseny keretében bemutatták a Scherzót. A közönség fanyalogva fogadta, sőt néhányan ki is fütyülték, és a mű modernsége miatt tiltakoztak. Ezzel szemben a sajtóban kedvező kritikák jelentek meg a darabról. A művet Bizet életében többé nem adták elő.

A IV. Iván komponálásával már előrehaladott állapotban volt, amikor a Théâtre Lirique igazgatója, Léon Carvalho felkérte egy új librettó megzenésítésére. A mű címe Gyöngyhalászok (Les Pêcheurs de Perles), a szöveget Michel Carré és Eugene Cormon írták. A megbízatást 1862 áprilisában kapta meg, azzal a feltétellel, hogy augusztusig próbakész állapotba kell hoznia. A bemutatót szeptember 14-re tűzték ki, azonban a főszereplő betegsége miatt 30-ára halasztották. A művet mérsékelt siker kísérte, a kritika elsősorban az erősen érezhető Wagner-hatásokat bírálta, illetve Halévy operájának, A zsidónőnek halvány utánzataként említették. Az operát 18 alkalommal adták elő.

A Gyöngyhalászok előadássorozata után Bizet négy éven át nem lépett a közönség elé új operával, de egyáltalán nem volt tétlen. Apjával közösen Le Vésinet-ben (Párizstól 12 mérföldnyire a Szajna partján) felépíttettek egy nyaralót, amely ettől fogva a zeneszerző kedvenc tartózkodási helye lett. 1865 nyarán Edmond Galabert személyében magántanítványra lelt. Ő volt az, aki a zeneszerzővel folytatott levelezését kötetbe rendezte, illetve aki segítette Bizet-t a komponálásban. Noha a Théâtre Lirique számára készült a mű, mivel az operaház fizetésképtelen volt, Bizet a Nagyoperával kezdett tárgyalásokat. 1865 decemberében a Nagyopera elutasította a IV. Iván bemutatását. Az ötfelvonásos operát sokáig elveszettnek hitték, és úgy tartották, hogy Bizet egy depressziós pillanatában megsemmisítette a kéziratokat. A műre 1933-ban bukkantak rá a Conservatoire könyvtárában.

1865-ben Bizet két figyelemre méltó zongoraművet alkotott: A fantasztikus vadászat (La Chasse fantastique) valamint a Rajnai dalok (Chants du Rhin) címűeket. Mindkettőt felvásárolta a Heugel zenekiadó, amely arra kérte a zeneszerzőt, hogy állítson össze egy ötkötetes sorozatot Éneklő zongorista (Le Pianiste chanteur) címmel, ami a legnépszerűbb operarészletek zongorára átírt változatát tartalmazta volna. 1866-ban egy másik kiadó, a Choudens kérte fel, hogy írja meg Gounod hat operakórusának zongoraletétjét. Hajszolt életmódja és átmeneti sikertelensége miatt ismét depresszióba esett, barátait azzal gyanúsította, hogy áskálódnak ellene. Visszavonult pihenni Le Vásinet-i birtokára, ahol új tanítványt fogadott Paul Lacombe személyében. A vidéki tartózkodás jót tett idegrendszerének, nyomott hangulata lassan oldódott, és ismét nekilátott a munkának. Mivel nem volt kéznél operalibrettója, elővette a Róma-szimfóniát, amit végre befejezett.

A szép perthi lány

1866 júliusában Bizet nekilátott új operája, A szép perthi lány (La Jolie Fille de Perth) megírásának. A felkérés a Choudens kiadó közbenjárásával attól a Léon Carvalhótól érkezett, aki korábban pénzhiány miatt nem tudta kifizetni a IV. Ivánt. Carvalho 1866-ban tette meg ajánlatát a zeneszerzőnek, de a mű bemutatását 1867-re tervezte. A szövegkönyvet Bizet barátai, Jules Adenis és J. H. Vernoy de Saint Georges írták Walter Scott, népszerű romantikus angol regényíró azonos című regénye alapján. Mivel bőven volt ideje az opera megírásához, ősszel a Heugel kiadó felkérésére hat dalt komponált, amelyek még abban az évben megjelentek nyomtatásban. A kész operát 1866. december 29-én adta át Carvalhónak.

Az 1867-es esztendő első felében azzal foglalta le magát, hogy énekeseket keresett a darab bemutatójára. Carvalhónak szüksége volt egy sikeres darabra, mivel a színházában, a Théâtre Lirique-ben rendre megbuktak a bemutatott darabok. Az opera színpadi főpróbáit novemberben kezdték meg, a bemutatóra december 26-án került sor, félsikerrel. A kritikusok ugyan leírták, hogy az új műben nyoma sincs már a wagneri hatásoknak, viszont megjegyezték, hogy néhány kitűnő részletétől eltekintve, a darab jellegtelen, rutinos, hiányzik belőle a couleur locale, amit a helyszín, a romantikus Skócia megkívánt volna. Az opera nem hozta meg számára a várt sikert, de ezúttal minden nagyobb megrázkódtatás nélkül túltette magát a csalódáson. Az 1868. április 14-én megtartott brüsszeli bemutató már hatalmas siker volt.

Ugyancsak 1867-ben Bizet és barátja, Guiraud elhatározták, hogy indulnak a párizsi világkiállításra megírandó himnusz- és kantátapályázaton. A nagydíjat azonban Camille Saint-Saëns vitte el, Bizet legnagyobb felháborodására. A nyertes művet azonban nem mutatták be, helyette Rossini