Egyedül vagy együtt?

Talán az egyik leggyakrabban feltett, legfontosabb kérdés. 

A válaszom: egyedül és együtt.

Ezúttal is egyedül indultam el.

Az első alkalommal, múlt évben, az volt a fő célom, hogy megköszönjem az életemet.

Most kérdéseket vittem magammal, igazából csak egyet és választ is kaptam rá. Személyes.

 

Mielőtt elindultam, egy-egy dalt kértem azoktól az emberektől, akik a legközelebb állnak hozzám ezen a világon. Családtagok. Barátok. Egy szűk kör. Ezt a listát hallgattam újra és újra, amikor különösen is hosszú és nehéz volt a napi út. 

 

Gyalogolni többnyire egyedül. 

Az átlaghoz képest lassabb, de hosszan kitartó ritmussal, úgy, ahogy minden mást is az életben. 

 

Néha szóba elegyedtem emberekkel és olyan érdekes beszélgetések alakultak ki, hogy aztán akár kilométereken is át együtt mentünk. Majd bejelöltük egymást az Instagramon, elköszöntünk és mindenki ment egyedül tovább.

 

Néhány nap múlva már voltak ismerőseim. Emberek, akikkel egy szálláson éjszakáztunk valahol, együtt reggeliztünk, egyszerre álltunk meg útközben inni egy kávét, akikkel már kölcsönösen tudtuk egymás keresztnevét. Egy laza, de mégis fontos, megtartó háló.

 

Az úton olyan emberekkel beszélgetünk, akikkel a "való" életben talán nem. Nagyon kevesen érdeklődnek az iránt, hogy mi a foglalkozása a másiknak. Nem ez a fontos. Legkésőbb itt kiderül, nem ez adja az identitást. Mindenki nagyjából ugyanolyan ruhadarabokat visel. Mindenki ugyanoda tart. Mindenki ember. Szüksége van ételre, egy ágyra, hogy valahol kimossa az aznap viselt ruhákat, hogy zuhanyozhasson. Mindenki izzad, éhes, fáradt és éjszakánként van aki horkol, s van, aki elviseli a horkolást, ébren forgolódva. Osztozunk az emberi mivoltunkban.  

Miután

leszállt a repülőgép Portoban, egy metróátszállással elutaztam az óceánig és megkerestem a legközelebbi bekapcsolódási lehetőséget a Caminoba. Az esőköpenyt és nadrágot egy megállóban húztam magamra, majd egyszerűen csak elindultam az esőben, szélben. Egy idő után láttam más vándorlókat is, de mindenki a saját életéért küzdött. Még a szokásos buen camino! köszönések is elmaradtak. Csak miután órák után megérkeztem a szállásra és elfoglalhattam az ágyamat, akkor jutott eszembe először fellélegezni, rámosolyogni valakire.

Tizenöt nap alatt, amíg elértem a célomat Santiago de Compostelában, összesen 439.962 lépést tettem meg. Ennyi lépés és idő alatt mintha az egész élet lejátszódna kicsiben. Visszaköszönnek a "való" életben megtapasztalt helyzetek. Hogyan viselkedek, amikor fáradt vagyok. Kitartok-e, amikor nehéz megtenni a következő lépést. Nyitott vagyok-e mások felé. Köszönök-e mindenkinek, mosolygok-e. Megállok-e pihenni, enni, fotózni, csodálni a tájat, lejegyezni a gondolataimat, olvasni egy kicsit a könyvből, amit magammal hoztam, vagy csak az a fontos, hogy minél hamarabb eljussak egyik pontból a másikba. Szóba állok-e az emberekkel. Szólok-e, ha úgy érzem, nekem túl gyors ez a tempó, tovább inkább magamban mennék. 

Tanulom, újra és újra, a testemmel is tanulom, nem csak a gondolataimmal, milyen messzire el lehet jutni akár egészen apró, lassú lépésekkel is, ha kész vagyok sokáig menni ugyanabba az irányba. 

Tanulom, milyen boldoggá tesz, ha lehetővé teszek magamnak erőt igénylő és adó élményeket. Ha esélyt adok felejthetetlen találkozások és emlékek létrejöttének. 

Tanulom, a nehéz utak gyakran milyen szép célokhoz vezethetnek.

Hazaérkezni

ugyanolyan könnyű, mint amilyen könnyű elindulni volt. És ugyanolyan nehéz is. Minden kezdet valaminek a vége. S mikor befejeződik valami, az mindig egy új kezdet is egyben. Az emberi szívben sokféle érzés elfér egyidőben. 

Bő egy héttel ezelőtt még az Atlanti-óceán partján töltöttem az estéimet, a szörfösöket figyeltem és a lét hullámzó mivoltán elmélkedtem, miközben apránként szinte teljesen megtöltöttem a jegyzeteimmel apró, a zsebemben is elférő utazónaplómat. A lapjai közé eukaliptuszleveleket préseltem. Még mindig csodálatos illata van.

Hazaérve úgy folytattam az itthoni létet, mintha el sem mentem volna. Bekapcsoltam a munkahelyi laptopot, hogy válaszoljak egy kliens levelére. Aztán betettem mosni a hátizsákból a ruháimat. Most is kint száradnak az esőben. Utána a növényeimet láttam el és ablakot pucoltam a konyhában. Mindent így, ebben a sorrendben. A szörfösöktől tanultam, hogy mindegy, hol kapcsolódunk be a hullámzásba. Akárhol lehet. S ha elszalasztjuk az egyik hullámot, nemsokára jön a másik. 

(Még mindig nem tudtam eldönteni, írjak-e ide valamilyen beszámolót. Talán elmesélek egy-két történetet. És mivel már az út során érkeztek kérdések - ha esetleg még lennének, bátran kérdezzetek! - , szeretnék majd írni egy válaszolós bejegyzést.) 

Minden olyan szép! #42

- Csillaghullás. Már majdnem éjfél volt mikor kitettem egy széket az udvar közepére és leültem nézni a csillaghullást. Egy ideig még lefoglaltak a saját, kicsi, zsúfolt világom gondolatai, de egy idő után kitágult körülöttem a tér, beszélni kezdett hozzám, a távoli, hallgatag ég, a csillagkonstellációk s a sötétséget időnként áthasító aláhullások, amelyek idén különösen is szépek voltak, némelyikük csillagporból készült, egy pillanat töredékrésze alatt eltűnő fényes ösvényt hagyva maga után. Az éjszakai égbolt látványa mindig békét teremt bennem. Eszembe juttatja, újra és újra, hogy nem én vagyok még a saját világom közepe sem, hogy nem olyan szűk a lét, mint ahogy azt néha érzem, s hogy ebben a tágasságban szabadabban létezhetek, mint ahogy azt valaha is reméltem.

- A kert. A néhány éve ültetett gyümölcsfák minden évben néhány gyümölccsel többet teremnek, de idén különösen is szíven üt, hogy nem minden virágból lesz gyümölcs és nem minden gyümölcs érik meg. Némelyik, bármilyen ígéretesnek tűnt, még éretlenül lehull. Sokat locsoljuk őket, megteszünk mindent, mégsem rajtunk múlik a végeredmény. Azért mégis reménykedem, lesz valamennyi birsalma majd a már majdnem hagyományosnak nevezhető narancsos lekvár elkészítéséhez. A kert az egyik legnagyobb tanítómesterem. Szorgalomra tanít, újra és újra arra bátorít, hogy merjek nagyot álmodni, merjek remélni és kérni, de hogy az is természetes, ha nem minden sikerül. 

- Tennivaló listák. Mostanában rengeteg ilyet írtam, rövidebbet, hosszabbat. Olyan érzésem volt, nélkülük akármelyik pillanatban darabokra eshet az életem. Ilyenkor mindig emlékeztettem magamat, odaírtam azt is a lista közepére, hogy az élet sokkal több, mint az elvégzendő feladatok sora. Minden élet költészet és szépség. Az életem nem egy lista. Sokkal inkább egy dal. 

- Írás. Nem volt időm írni, vagy csak nagyon keveset. Azért térek mégis mindig vissza, mert észrevettem, az életnek megvan az a tulajdonsága, hogy mindennapivá formálja a legkülönlegesebb dolgokat is. Amikor szavakat keresgélek egy-egy mondathoz, akkor olyan, mintha megfordítanám a folyamatot: valamilyen csoda folytán különlegessé válnak egészen hétköznapi történések is.

- Szünet. Az elmúlt napok, hetek gyönyörű, sűrű időszaka után egy kis szünetet tartok, itt a blogon is. Újból csomagolom a hátizsákom, újra végigjárom az El Caminot. Eléggé spontán döntés, nem is volt alkalmam mentálisan felkészülni rá, és sok mindent el kellett végezni, hogy elmehessek, rendet hagyjak magam után. Hétfő hajnalban indul a repülőgép. Újra hív, újra vár rám az út. Valamikor szeptember közepén megint jövök.  

 

Minden olyan szép! #41

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Mit olvastam, mit néztem a nyaralás alatt. Az utazásra Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét vittem magammal, amit évekkel ezelőtt vettem egy toszkánai könyvesboltban. Tudatosan valami könnyedebb olvasmányra esett a választásom. (Csak az első néhány részt sikerült elolvasni). Talán mert soha nem felejtem el a nyaralást, amikor John Steinbeck Édentől keletre című könyvét olvastam a tengerparton. Mindenki napozott, fürdött, csak én sírtam csendesen, megrendülve a napszemüvegem mögött. Toszkánáról olvastam tehát az autóban, esténként elalvás előtt a panzió balkonján vagy a tábortűz mellett, amit egy tisztáson raktunk magunknak. Visszafele jövet két napot töltöttünk a szüleimmel és a testvéremmel, egy délután pedig Budapestre is beugrottunk. A metrón József Attila verseket olvastam. (Nem könnyed olvasmány.) A sógornőmmel megnéztük a filmet, amit már itthon is terveztem egy ideje. A Szerelmem, Marokkót. A gyönyörű Uránia moziban. A legszebb film, amit egy ideje láttam. (Nem könnyed.) Kicsit még mindig a hatása alatt vagyok. Úgy tűnik, természetesen vonzódom a mély, szomorú, szép dolgok felé.

- Szomorúság. Időnként azt a visszajelzést kapom, hogy magányosak, szomorúak a szövegeim. Még úgy is, hogy szinte csak a szép dolgokról írok. Még úgy is, hogy általánosságban véve nem vagyok sem magányos, sem szomorú. Van családom, szép házasságban élek, sok barátom és több meghívásom kirándulni, kávézni, nyaralni, mint amennyit képes vagyok elfogadni. Személyesen írok. És nagyon privát is vagyok egyben. Valószínűleg, remélem, nem sokat árulok el a családtagjaim, barátaim életéről, egyszerűen csak tiszteletből, mert ők ezt, gondolom én, nem szeretnék, nem kérik. Nem is kell kérniük, betartom a határokat, még akkor is, ha ezzel félreértésre adok okot. Ha magány, szomorúság árad némelyik szövegből, nekik ehhez nincs közük. Bőven elég egyszerűen csak emberként, érző, együttérző emberként jelen lenni ebben a világban, ahhoz, hogy időnként magányosnak vagy szomorúnak érezze magát valaki. Nem kell ezektől az érzésektől félni. Vagy letagadni. Vagy mindenáron valamilyen tanulságos, jól végződő történetté kerekíteni őket. 

-  Visszatérve a Szerelmem, Marokkóhoz. Szerintem nagyon lehet érezni, hogy egy nő rendezte. (Maryam Touzani.) Pontosan olyan részleteket mutat meg, amilyeneket én is megfigyelek. Ahogy meglibben a függöny. Ahogy az étel készül a konyhában. Minden olyan emberi, olyan szép. Szép hosszú, ősz haj. (Eldöntöttem, mindaddig megtartom a hosszú hajamat, amíg ugyanilyen sűrű marad, mint most.) Vörösre festett körmök. Piros muskátliszirmok. Színes ruhák. Gáztűzhely kicsi lángja felett sütött paprika. Főzés közben lemezt hallgatni. Cabrioban utazni a tenger partján. Elfogadni a boldogságot. Csupa olyan jelenet, amit én is átélek, én is így rendezem be az életemet. (Leszámítva a cabriot.)

- Hétköznapok. Közben újra hétköznapok vannak, munka, listák, a szokásos dolgok. Olyan boldoggá tesznek. Reggel felkelek és mézszínű a fény. A lerben készre sülnek a zsemlék. Mosakodó, újraszelídített macskák az ajtófélfa mellett. Olyan álmos vagyok még. Félig ébren is észreveszek árnyalatokat, részleteket. A saját mozimban élek. Egyszerre kezd el csörögni az óra a hálószobában a harangok zúgásával a hegyen. A határidőnaplómat nézegetem. Hirtelen besűrűsödik az idő. Munkahelyi határidők, jövő héten vendégek érkeznek, utána megint elutazom. A barátnőm kávémeghívását későbbre kell halasztanom. Megérti. Szeptemberben ő nem ér rá. Majd októberben találkozunk. "Du muss all das auch genießen", írja a sűrű programomra. Kicsit gondolkodom rajta. Nem értek teljesen egyet, mert nem kell ahhoz valamit száz százalékosan élvezzek, hogy hálás legyek, mindenért, mégis.